A Katathym Imaginatív Pszichoterápia (KIP)

A KIP

A Katathym Imaginatív Pszichoterápia (KIP) relaxációs (testileg ellazult), imaginatív (képzeleti munkára épülő) pszichoterápiás eljárás, „szimbolikus dráma”, melyet az 50–es években Hanscarl Leuner fejlesztett ki és vezetett be a tudományosan megalapozott pszichoterápiás módszerek sorába. Elmélete a pszichoanalízisen, gyakorlata az egyszerű pszicho-fiziológiás ellazuláson (értsd relaxáción) alapul.

A KIP a többi szimbólumterápiás, relaxációs és hipnoterápiás módszerhez hasonlóan abból indul ki, hogy a relaxált tudatállapotban elért élménysík és fantáziavilág a személy tudattalanjának, tudatalatti konfliktusainak, problémáinak szimbolizációja, ezért az előbukkanó imaginációk emocionálisan töltöttek, és egy korábbi, gyakran egészen korai gyerekkori életkorban történteknek felelnek meg. Röviden új formába (elképzelt képi szimbólum) önti a régi tartalmakat (a tudattalan konfliktusokat).

A katathym (másképpen: katatím) kifejezés a tudattalan affektustelített (indulati, hangulati, lelki állapotbeli), emocionálisan (érzelmileg) megélt szimbolikus projekcióira (kivetítésre) vonatkozik, vagyis egy múltbeli komplex tapasztalati-élményt egy szimbolikus formában idéz fel, így áttételesen szembesít a múltbeli eseményekkel. Az imaginatív kifejezés a képzeleti munkát jelenti, amely a primer feldolgozás szintjére történő regresszióra, azaz a terápiás céllal indukált élményvilág képi jellegére utal. Az imaginációk (a képzeleti munkában megjelenő képi élményvilág) a reflektáló gondolkodástól és akarati impulzusoktól viszonylag szabadon keletkeznek, szimbolikus tartalmuk nem csak kifejezési lehetőséget, hanem elegendő védelmet is jelent, ezért a tudatos ellenállásokat, valamint a tudattalan elhárító-, én-védő mechanizmusait hosszútávon nem, vagy csak csekély mértékben aktiválják, s így kiválóan alkalmasak a tudatalatti történések megismerésére, követésére és megváltoztatására. A KIP–ben az imagináció és az imaginációban folyó pszichoterápiás munka alapvető és központi történés, melyet az egész terápiás folyamat során szisztematikusan és célzottan alkalmazunk, és amely a terápiás össz-történésbe ágyazódik be.

A módszer három tényezőn alapszik:

  • Kísért imagináció
  • Szimbólummal és szimbólumon történő munka
  • Mélylélektani elméleti alapok

A KIP során a terápiás folyamat két síkon történik:

  • Az első az imagináció, ami túlnyomórészt az elsődleges feldolgozás szintjén a szimbólummal és a szimbólumon történő munkát jelenti. Az imaginált képek az affektus-konstellációt (indulati+testi reakciót), konfliktus szerkezetet, a belső tárgyakat és a kapcsolati mintát jelenítik meg. A szimbólumon történő, annak megváltoztatására irányuló munka a személyiség elsődleges folyamati szintjén végzett munkát jelenti, és együtt jár a tudattalanban létrejött változással.
  • A második sík a mélylélektani orientációjú beszélgetés, melynek kapcsán megtörténik az imaginált képi tartalmak további átdolgozása, immár kibővülve a másodlagos, kognitív feldolgozás szintjén. Ezáltal a KIP összeköti a tudatelőttes közvetlen feldolgozását a megismerésszerű tudatosítással.

Annak érdekében, hogy egyrészről megmaradjon az imaginációk érzelmi töltöttsége, a terápia mégis strukturáltan folyhasson, a terapeuta „behívó” motívumokat használ, amelyek egy adott irányba indítják el a pácienst, onnan azonban a terapeuta szigorúan kísérő szerepet vesz fel, nem irányítja tovább a pácienst. A behívó motívumok a jungi archetípusokhoz hasonlóan egy általános, szimbolikus „ősjelentéssel” bírnak, a képek kifejezett értelmezése azonban a páciens saját interpretációján, „insight”-ján múlik.

Az imagináció során a terapeuta kísérése a kép-strukturálás technikájával érvényesül. A strukturálás a páciens által megjelenített imaginatív tartalom észlelhető jelenségeinek lekérdezését jelenti, vagyis az adott kép vizuális (látási), auditív (hallási), kinesztetikus (tapintási), olfaktórikus (szaglási) és gusztatórikus (ízlelési) részletére történő fókuszálást. A strukturálás által különböző terápiás folyamatok egyidejűleg érvényesülnek:

  • tovább erősödik a páciens képmegélése
  • a negatív indulatot (félelmet, stb.) keltő imaginált tartalom „megszelídül”, elfogadhatóbbá válik a páciens számára, ezáltal szimbolikus tartalma alkalmasabbá válik a későbbiek során a másodlagos, kognitív feldolgozásra, a páciens nyitottá válik az „insight”-ra (megvilágítás, felismerés és befogadás)
  • a terapeuta kifejezésre juttatja elfogadó attitűdjét, mélyíti a terápiás raportot (egymásra hangolt összekapcsolódást)
  • a terapeuta védelmet nyújt, jelzi a képben való „jelenlétét”, elkerüli a páciensben az izoláció és félelem érzését, az énvédő mechanizmusok aktiválódását

A KIP-ben – a módosult tudatállapot és az imagináció szimbolikus tartalma folytán – a pszichodráma módszerénél is erősebben érvényesül a disszociáció folyamata, melynek révén a páciens „megengedheti magának”, hogy a pszichikus zavarokat, a konfliktusokat, traumákat és a nárcisztikus hátteret ennyire hozzáférhetővé tegye. Az imagináció lehetőséget ad egyrészt arra, hogy a veszélyt jelentő emocionális tartalmak a tudattól teljesen rejtve maradjanak, másrészt arra is, hogy kifejezésük, valamint a terapeuta segítő kísérése, támogatása és aktív elfogadása (kép-strukturálása) által a lelki tartalmak lassan átdolgozódjanak, a belső feszültség engedjen, illetve létrejöhessen a nyolcvanas évek és Kohut munkássága óta elismert jelentőségű nárcisztikus megélés.

A szimbólumokon a primer és szekunder (kognitív) processzus síkján történő munka három operációs szinten teszi lehetővé a korai emocionális deficitek feltöltését, a személyiség utólagos érését, és a konfliktusok feldolgozását. A három szint módszertanilag a KIP alap–, közép– és felsőfokra osztásában valósul meg. A motívum típusa, a terápiás tartás, az intervenciós stílus és technika, az elő- és utóbeszélgetés vezetésének módja is a terápia mindenkori lépcsőfokának megfelelő.

Az alapfok motívumai a korai, pre-ödipális élményvilághoz igazodnak, ezt juttatják kifejezésre. A terápiás tartás empatikus, kísérő, támogató, feltétel nélkül elfogadó és segítségnyújtó, a vezérelv az erősítés, felnevelés, konfliktus-kerülés. Ezáltal lehetővé teszi az érzelmi deficitek feltöltését és a személyiség pótlólagos érését, az énerősödést. Az alapfokú technika különös terápiás jelentőségű korai zavarok kezelésében.

A középfok konfliktusorientált, koncepciójában az ödipális fázis és a késői fejlődési szakaszok problematikája a döntő. A személyiséget, a kapcsolati és ösztönaspektust megjelenítő standard motívumokon kívül hívómotívumként szolgálhat minden hasonlat, metafora és elképzelés, mely a problematikának a lényegét ragadja meg. A terápiás tartás konfliktusra irányuló és célzottan konfrontáló, ehhez kapcsolódó olyan intervenciós technikákkal, mint a szimbólum konfrontáció, az asszociatív és affekt-asszociatív technika, a kreatív problémamegoldás és a próba cselekvés, valamint az addig elzárt erőforrások aktiválása.

A felsőfok a személyiség archaikus dimenzióval foglalkozik és a személyiség különféle aspektusainak az összszemélyiségbe való integrálására irányul.


Nincs komment

Trackbacks/Pingbacks

  1. Integratív Meseterápiás kalandok: meddőség, vetélés, anyaság | V.A.S.J.A.N.K.O. - [...] vezető út térképe, amely nem csak a részeket teszi elérhetővé – mint pl. KIP hívóképek, vagy korregresszióval elérhető emlékképek…

Hagyj egy kommentet.


WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com