Az Ego State („én-állapot”) terápia (EST) a hipnoanalízis eszköztárának legfontosabb kelléke. Elmélete Federn-től ered, de magát a technikát először John és Helen Watkins írta le. Az én-állapotok emlékeztetnek a Gestalt és a Tranzakcióanalízis hasonló én-állapot struktúráira, használatuk a technika során azonban jelentősen különbözik. Federn felismerte, hogy a személyiség nemcsak egyszerűen az érzékelés, a kogníciók és érzelmek, indulatok összessége, hanem ezek egységeiből, az én-állapotokból épül fel. Felülbírálta Freud libidó koncepcióját, és az „object kathexis (a pszichés energia valamilyen belső mentális „tárgyhoz”=reprezentánshoz való kötődése)” és „ego kathexis (ez az energia az „én” élményéhez kötődik)” kettős energiájával helyettesítette azt. Watkinsék szerint az ego-állapot mindazon viselkedések, érzékelések és élmények összességéből áll, amelyeket néhány általános elv összeköt, és a pszichés folyamatokban elhatárolódik más én-állapotoktól. A kognitíven eltérő én-állapotok és azok, amelyek ellentétes célokkal bírnak, konfliktusba kerülhetnek egymással. A legtöbb emberben ezek a konfliktusok rejtve maradnak, de szorongásban, depresszióban, függőségekben, vagy akár evészavarban manifesztálódhatnak.

Amikor az egyik én-állapot „ego kathexis” természetű energiával telítődik meg, míg más én-állapotok „object kathexis” természetű energiával telítődnek, gyakran létrejönnek a disszociatív betegségek abban az esetben, ha a határok a különböző én-állapotok között relatíve rigidek, és átjárhatatlanok. Watkinsék szerint az én-állapotok három fő formában fejlődhetnek ki:

• szokványos differenciálódás
• fontos referencia személyek introjekciója (pl szülők, tanárok, példaképek stb.)
• traumára adott válasz.

A szokványos differenciálódás során a gyermek adaptív én-állapotokat fejleszt ki, hogy sikeresen megfeleljen a szülői, iskolai, kortárscsoporti elvárásoknak. Ezen én-állapotok határai flexibilisek és áteresztők.

Amikor a gyermek introjektálja (beépíti) a fontos referencia személyeket és azok ego-kathex energiával telítődnek, akkor szerepekké válnak; míg azok, amelyek object-kathex energiával telítődnek belső tárgyakká válnak, amelyekkel kapcsolódnia és reagálnia kell. Mint pl. egy büntető én-állapottal, amit a nevelői közeg büntető magatartása révén épít be magába. Természetesen, ha ez a büntető én-állapot nyíltan megnyilvánul, önbüntető viselkedéseket hozhat létre. Enyhébb formában ebből alakul ki az önmarcangolás, vagy az önpusztító önkritika is.

Amikor a gyermek megsemmisítő traumával, elutasítással, semmibevevéssel, vagy súlyos bántalmazással találkozik, disszociál (részekre hasad), és selfjének bizonyos részeitől visszavonja az ego-kathex energiákat az életben maradás érdekében. Vagyis a tudata lehasít magából egy darabot, ami átélte a traumát, hogy ne kelljen tudatosítani azt az élményt, hogy ez vele (az én-nel) történt meg, így a bántalmazott részéből szinte tárgy (object) lesz, ami kvázi nem lehet az én-tudat része, mert abba belehalna. Ez az „én-állapot” elfojtódhat, amikor a veszély megszűnik, de újra aktiválódhat a következő konfliktus, vagy stressz által, akár még súlyosabb formában. Watkinsék szerint hipnózisban, vagy más terápiában a regresszió újra aktivizálja a páciens által regresszióval elért életkor én-állapotait, és így az én-állapoton belüli információk, és érzések hozzáférhetővé válnak a tanulmányozás és a következményes változás számára. Annak ellenére, hogy az én-állapot a páciens személyiségének csak egy kis szeletét reprezentálja, mégis úgy tűnhet, mintha egy elkülönült személyiség lenne, amely a páciensen belül lakik.

Hipnózist használva a terapeuta közvetlenül képes a személyiségen belül lakozó részekkel kommunikálni, azok interaktívan párbeszédbe vonhatók. Feltárhatják, hogy mikor keletkeztek, mi hozta létre őket, és mit próbálnak megvalósítani. Amit megpróbálnak megvalósítani az rendszerint bizonyos szempontból adaptív, kívánatos volt, de módszereik hosszútávon negatív következményekkel járhattak. A terapeutának ezért egy pozitívabb összefüggésben a kliens én-részeinek segítségével újra kell alkotni ezen célkitűzéseket, hogy csökkenjen a belső ellentmondás, illetve a szenvedést okozó állapot. A cél az én-állapotok integrációja, és az adaptációs segítő hatékony összedolgozása