avagy a pszichológiai munkáról közérthetően.

Ha elképzeljük azt a folyamatot, amin egy ember az élete folyamán keresztülmegy, akkor ezt könnyen tudjuk jellemezni a természet szimbólumaival. A lélek színtere pont olyan, mint a föld, melyen járunk, és az ég, amely végtelenjével fölénk tornyosul.

Az az ember, aki akár testileg, akár lelkileg, akár mentálisan beteg, olyasvalakire hasonlít, ki egy nagyon mélyre ásott, karókkal tűzdelt verembe esett, és nem tud onnan kikecmeregni egyedül. A karók a betegséggel járó veszélyeket jelentik, a mélység azt jelképezi, hogy nincs erő sem lehetőség arra, hogy a napfényes felszínen járjunk, és minden egyéb érzet, ami ehhez társul, sok-sok betegségben megjelenik akár konkrétan is, akár szimbolikusan is. A gödör ugyanakkor meleg, és biztonságos is. Megvéd minden egyéb más veszélytől, amely kint a felszínen leselkedik ránk. Éppen ezért vannak, akik olykor kifejezetten kedvelnek gödörben lenni.

Az egészségesség a felszínen járás, a földön járás képessége. Minden egészségesség-élmény ahhoz társul, hogy az ember jól boldogul, bármilyen terepen is járjon, és minden akadállyal vagy nehézséggel szembe tud nézni, azokat le tudja küzdeni.

Az önismeret az a része a földönjárásnak, hogy kideríthessük, melyik terepen hogyan boldogulunk, és melyik tűnik számunkra túlélésnek, és mely terepen érezzük magunkat felszabadult nyári lazuláson. Mivel különbözőek vagyunk, mindenkinek más és más terep adhatja meg ezeket az érzéseket.

Az egészséges ember is kerülhet krízisbe. A krízis élménye adódhat abból, hogy mondjuk egy olyan terepre érünk, ami áthatolhatatlannak tűnik, pl. egy egészen sűrű dzsungel. Vagy adódhat abból, hogy csapdába esünk egy sziklamélyedésben, amit elzár előlünk egy kőomlás, és másik utat kell lelnünk, hogy kijuthassunk. Krízis-élmény lehet, hogy ha erőforráshiányaink merülnek fel, és egy sivatag közepén araszolunk a végeláthatatlan semmi felé, vagy egy akkora hegy magasodik előttünk, vagy egy óceán terül el előttünk, amelynek leküzdése lehetetlennek tűnik, de mégis elválaszt bennünket a céljainktól.

Amikor valaki önmegvalósításáról, vagy kiteljesedéséről beszélünk, az emlékeztet arra, mikor egy hegymászó újabb és újabb csúcsokat hódít meg, míg el nem éri az elérhető legmagasabb hegycsúcsot, és amelyre egy idő után oxigénmaszk és sherpák segítsége nélkül, önerőből is feljut, és onnan egyedül le is tud jönni. Hisz a siker, a kiteljesedés állapota sem örök, és a lefele utat is jól kell bírni, és túlélni is, hiszen sok hegymászó a sikeres csúcshódítás után már a lefelé vezető úton veszti el az életét.

Végül vannak azok az állapotok, amelyek túlmutatnak az egyéni élet, az én, és annak kiteljesítése kapcsán, és magasabb szintekre, úgynevezett spirituális és/vagy transzcendens síkokra emelik az embert. Ezek az állapotok azok, amikor az ember úgy érzi, hogy szárnyakat növesztett, és azokkal a végtelenig emelkedhet. Ezekben a helyzetekben tanul meg magától repülni, vagy súlytalanul lebegni a légüres térben. Az ilyen típusú változások, „lelki utazások” a tudatunkat és a magunkról vallott tudásunkat kiemelik a hétköznapokból, és valami olyasmire késztetnek bennünket, hogy meghaladjuk korábbi önmagunkat. Az égbe emelnek, majd igyekeznek kiemelni a létezésből egy másfajta létélmény síkjára. De a repülést is tanulni kell, és a létsíkok közötti váltásokkal járó „halállal” is szembe kell nézni.

S így a sor végére érve láthatjuk, hogy a beteg is a halállal szembesül, és a repülést jól gyakorló is a halállal szembesül előbb vagy utóbb, de nem mindegy, melyikünk milyen állapotból teszi ezt meg.

A pszichológiai munka minden területhez adhat támogatást.

Első lépésként azt kell kideríteni, hogy ki hol van jelenleg és éppen hova tartana. Ez a diagnosztikai része a munkánknak.

A következő lépés megtalálni azokat a módszereket, amelyek az aktuális állapotból lehetővé teszik az elmozdulást abba az irányba, ahova tartunk. Ezek a módszerek mind helyzetenként, mind egyénenként teljesen azonosak és eltérőek is lehetnek. A pszichológiai eszközök nagyon széles tárháza áll rendelkezésünkre.

A módszerek megtalálása után jöhet a pszichológiai munka megtervezése. Ha a gödörből tartunk a szárnyalás felé, az bizony némileg több időt vesz igénybe, mint mikor a legmagasabb hegycsúcsról akarnánk a már serkenő szárnyainkkal megtanulni repülni.

A tervezést követően pedig létrejöhet a terápiás szerződés a pszichológus/pszichoterapeuta és a kliens között arra vonatkozóan, hogy honnan hova tartanak, milyen eszközökkel és kb. mennyi ideig tartó utazásra készüljenek fel.

Ekkor közösen elindulhatnak az úton.

Az útról viszont nagyon fontos tudni, hogy mint minden térképen a lélektani térképen könnyebbnek fest a terep, mint járni rajta. És sokszor amíg a haladással vagyunk elfoglalva, nem pontosan tudjuk, merre is járunk. Ezért fontos a pszichológiai képzettség, és ezért fontos, hogy a szakemberek rendelkezzenek a térkép ismeretével, és némi terepgyakorlattal is.

A pszichológus terepismeretét két dolog adja. Az egyik a saját önismerete, amit sajátélmény-ként aposztrofál a szaknyelv. A másik pedig a szakmai és élet tapasztalatai, amit a munkavégzési gyakorlatában, és a saját életútján halmoz fel. A szaktudás és az önismeret abban segít, hogy a terepen felismerjük, hogy hol vagyunk a térképen, illetve a térképre nézve megmondhassuk, éppen milyen terepen járunk. Ugyanakkor segít abban is, hogy bármilyen terep- és térképismeretet össze tudjunk hatásosan kombinálni más egyéb terep- és térképismerettel.

Egy dolgot még érdemes megemlíteni az útról és a célbajutásról: a pszichológiai valóságunk lélektani terepén csakis együtt tudunk célba érni. Ehhez szükséges az, hogy a vezető és az úton lévők bízzanak és higgyenek egymásban, és hogy képesek legyenek arra, hogy együttműködjenek egymással. A haladásban a ritmust mindig az úton lévők diktálják, így a célbajutás pillanata is azon múlik, hogy aki segítséget kért, milyen tempóban lesz képes haladni.

A végén még egy fontos dolgot kell megemlíteni:

Aki a földön nem tanul meg biztonsággal és szabadon járni, annak a csúcshódítással és a szárnyalással is komoly kudarcai lesznek. A lélektani terepen szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy csak egészségesen és csak bizonyos mennyiségű önismeret és önkiteljesítés után lehet olyan transzcendens/spirituális tapasztalatokra szert tenni, amelyek nem taszítanak le a betegség sötét mélységeibe. S bár a bejárt Útnak ugyanaz a végpontja, és ugyanaz az utolsó állomása, de nem mindegy, hogy ezt egy felemelő élménysorozaton, vagy hosszú szenvedések után érjük el.

A magam részéről szeretném naprakész szaktudással vezetni Önt az Úton, ameddig úgy érzi, hogy segítségre van szüksége!